Be kell, valljam, hogy az építőipar nem igazán az én területem. Apa otthon elég sokat fúrt-faragott, de engem soha nem fogott meg a kétkezi munkának ez a fajtája. Na, jó. Igazából a kétkezi munka egyik fajtája sem az erősségem, és nem a lustaság miatt, hanem egyszerűen nem vagyok ügyes. Akármit elém tesznek, hogy na, itt van, csináld meg két pici kezeddel, annak nem lesz jó vége. Nem a papírmunkára gondolok, az más. De ha szerelni, kötni vagy varrni kell, akkor semmiképpen ne engem hívjatok.
co huzal, nyomatékkulcs
Fenti képességeimből adódóan a szerszámokkal és egyéb barkácsolós kellékekkel soha nem kötöttem szorosabb barátságot. A hotelben azonban felújítás van, úgyhogy elég sűrűn botlok számomra ismeretlen dolgokba. Múltkor az egyik gyakornokunkat például eléggé leteremtettem, mert azt hittem egy co huzalra, hogy az valami, a múltkori rendezvényről elől maradt díszítőcucc… Hát nem volt igazam, és a nevét is csak onnan tudom, hogy a munkások nevetve felvilágosítottak róla.
Mondjuk azzal a hosszú, vastag fém izével sem tudtam mit kezdeni, amit egyik reggel a recepció pultján találtam. De, tanulva korábbi hibámból, először rákérdeztem az éjszakaisnál, hogy mi ez és ki hagyta itt. Tájékoztatott, hogy ez egy nyomatékkulcs, és az egyik munkás tette le ide egy pillanatra, kb. egy órája. Gondoltam, ott mégsem maradhat, eltettem a pult alá, és nagyon büszke voltam magamra, amikor pontosan tudtam, hogy a visszatérő munkás mit keres, amikor azt mondta, hogy „Kérem a nyomatékkulcsot!”